Rika álmodott. Tündéreset, furcsát. Aludt volna még... De Khennem nem hagyta. Indult volna. Fojtott vitatkozás hallatszott...
 - Nem ülök rá!
 - Miért nem?!
 - Mert nem az enyém!
 - Na és? Nézd csak! Ez sem az enyém, mégis megtűr!
 - Nem hatódtam meg! Nem ülök rá.
 - Rika... - sóhajtott a férfi... hangja már már könyörgő volt.
 - Nem, nem és ezerszer is nem!
A férfi fáradtan sóhajtott. Sóhajából óhaj, óhajából szellő lett, ami felkapta a lányt. Az foggal körömmel ellenkezett. Majd észrevette hogy Khennem jóval alatta van, és álombaillően gyorsan haladnak, egyből nem volt annyira leeshetnéke. Nyugton maradt. Élvezte a repülést. Kislánykora óta szerett volna repülni. Érezni hogy az arcát simogatja a szél, érezni hogy igazán repül. Sokszor álmodott ilyesmit. Szerette ezeket álmokat, még akkor is, ha lezuhant a végén. Rika lehunyta a szemét. Átadta magát a repülésnek, bízott Khennemben. Sokáig haladtak így. Majd egy hely elé érkeztek. A szellő lerakta Rikát.
 - Nem muszály megmásznunk a hegyet. Van egy út a belsejében ami átvisz rajta. Viszont...
 - Viszont mi? - kérdezte Rika
 - A hegy belsejében gázok vannak, ezért ha átmegyünk halucinálni fogunk. Emlékképek törnek ránk, zaklatnak... Minden esetre ne váljunk el egymástól...
 - Ó... szóval a nagy hős fél az emlékeitől? Mit roszat csináltál felség?! . gúnyolódott Rika, és előre futott, be egyenesen a barlang belsejébe.
 - Na megállj! Ha elkaplak...! - és Khennem futott a lány után.
Hamar megérezték a gázak hatását.
Rika ment egyenesen. Emlékképeket látott, valamennyi szívesen jutott eszébe. Egy vajszínű, narancssárgás térre jutott. Egyből felismerte. Látta apját, amint két égő fáklyával táncol. Szívét melegség öntötte el. Majd látott egy mezőt, zöldelő fűvel, szikrázóan kék éggel, és látta magát amint apja fáklyáival próbál táncolni. Az egyetlen baj a mérettel volt: Rika alig tudta megemelni a fadarabokat. Egyszer csak meglátta az apját, nevetve jött, majd megígérte, hogy csinál Rikának kisebbeket. SÉok tanulás árán Rika megtanulta a tűz-táncot. Apjával ketten táncoltak a téren, mindenki örömére.
 Khennem sétált a réten. Tudta hogy csak képzelődik. De mikor meglátta az ébenfekete mént minden más gondolata szertefoszlott. Közelített a mén felé. Egészen közel ment hozzá. Felült a hátára. Beszívta illatát, el is bódult tőle. Amint elképzelte magát a mén hátán vágtatni az állat elindult,majd szélsebes vágtába kezdett. Egyaránt élvezték a repülést. Majd egy szikrát látott, lángbaborult az erdő, majd egy térre került. Egy férfi meg egy nő táncoltak. Égő fáklyákkal. Ismeri a nőt. Hiszen ez Rika! A lány is észrevette őt, elhúlten méregették egymást.
 - Mit keresel az emlékeimben?! - kérdezte a lány
 - Nem tudom.
 - Mi az hogy nem tudod?!
- Melyik részét nem értetted?
Ennyiben maradtak. Indultak tovább. Sok helyen megfordultak, kastályokban, elhagyatott sivatagokban, források, patakok mentén mentek. Egyszer csak minden elsötétült. Majd egy gyertya gyúlt.