A férfi a lombok között sétált. Könnyedén, mint mindig. Nézte a leveleket, néha meg is érintette őket. Emelkedett hangulatban volt. Megcsillant valami az egyik levélen. A férfi ösztönösen megfeszült. Majd el is ernyedt. A közeli tóból jött a csillámlás. Kinézett a lombok közül és meglátta a lányt. A mélyfekete tavacskán táncolt. Nem benne, rajta. Biztos be van fagyva, gondolta a férfi. Könnyedén elindult a tavacska felé. A lány nem vette észre. Táncolt. Ahová lépett a víz nem fodrozódott. A férfi elérte a tavat. Rá akart lépni. Csodálkozva nézte ahogy a lába alatt fodrozódik a víz. A lány felpillantott. Világoskék szemei sötétültek. Nem haragot, meglepettséget tükröztek. Elindult a hívatlan vendég felé. Mikor odaért meglepődött a jövevény magasságán. A lány a férfi álláig ért. A férfi még mindig törte a fejét, hogy lehet a vízen táncolni?! Majd megszólalt. Erőteljes mély hangja belehasított a csendbe.
 - Te... Te vagy a Víz, igaz? - hökkent-meglepett szemek válaszoltak a kérdésére. A lány értette. Nagyon is. Ki ez a férfi?
 - Honnan...? - a lánynak még mindig nem fért a fejébe. Ki ez?!
 - Te vagy a Víz? - kételkedve felhúzta az egyik szemöldökét, majd a másikat. Végigmérte az előtte lévő fejletlen, legfeljebb tizenhat éves lányt. Barna lapockáig érő hajától a fehér, térdigérő, pilleszárny-szerű ruháig. Majd a kék szemekig. Tudta, hogy az elemeknek  különleges szeme van. Hosszan nézte a lányét. Sötétült, mélyült, vilgosodott - színváltott. A férfinek ez a szó járt a fejében: tenger... Ő biztosan a Víz. Ezek szerint útitársat kapott. A legenda így szól: "A Szél, a Víz, a Föld és a Tűz együtt megdöntik a világon uralkodó Elmét." Sejtelme sem volt hogyan, mikor. Nem tudta ki -vagy mi?- az az Elme, az is talány volt előtte, hogy hogyan talál rá azokra akikkel mindezt végre kell hajtsák. És lám, itt áll előtte a Víz, és válaszra vár. Sóhajtott. Most végre előadhatja azt amit ezerszer elismételt magában, kétezerszer mondta hogy így nem lessz jó... És most meg élesben kell előadni?!
 - Tudod a legendát. "A Szél, a Víz, a Föld és a Tűz együtt megdöntik a világon uralkodó Elmét." Évek óta kereslek, téged, a Vízet. Meg... Meg a többi elemet. Őssze kell fogjunk hogy beteljesítsük a sorsunkat, Ha nem jössz magadtól akkor elviszlek erőszakkal, én a Szél... - Nem fejezhette be. A lány lágyan a szájához simította kezét. Eleget hallott.
 - Hogy hívnak? - kérdezte teljesen természetesen.
- Én vagyok a Szél - Felelte büszkén. A lány sóhajtott, majd újra próbálkozott. Az idegen szemébe nézett, és beszélt.
 - Nem ezt kérdeztem. Hogy hívnak? - a férfi levegőt vett, nagyot. Idegesítette hogy harmadszotta is el kell mondja hogy ő kicsoda... - Tudom, tudom. A Szél. A nevedet akarom tudni.
 A férfi meglepődött... Még soha sem kérdzték tőle az igazi nevét. Mindenki úgy szólította "a Szél" vagy "az ifjú Szél-mester". Pedig nem volt már ifjú. Sőt mi több, lassan a keseredettség határát súrolta. Túl volt mindenen amin túl lehetett, fiatalkori lázongás, nehézség, szerelem, dolgozás, és szerelem elvesztése... Nem lehetett újat mutatni neki. Ennek a lánynak mégis.... mégis sikerült.
- Khenem. - Furcsa volt számára kimondani a saját nevét. Még soha nem tette. Nem kérdezték.
 - Jó érzés volt kimondani? - kérdezte a lány. Még egy sejtelmes mosolyt is megengedett magának. A férfi most először érezte hogy valaki megérti hogy milyen nyomorult érzés, ha "megfosztják " az embert a nevétől. Rájött hogy valójából hálás a kérdésért. Már-már vidáman kérdezte a lányt:
 - Te a tiéd elárulod?
 - Rika - felelte mosolyogva.
Elindultak kifelé az erdőből, a falu felé. Sötétedett. Fogadót kerestek. Aludni akartak.