Villogó, szikrázó, káprázatos színek és fények rohanták meg kiéhezett érszékszerveimet. És én befogtadtam valamennyit. Mindent kipróbáltunk. Körhintán lettünk rosszul, tükörszobában tévedtünk el. Olyanok voltunk mint a gyerekek. Hihetetlenül jó volt. A gyermekkoromban kutattam, és rá kellett jönnöm, csak így, felnőtten vagyok képes értékelni ezt, és igazán gyereknek lenni. Tizenéves koromban mélységesen lenéztem a kísértetvárakat, sosem tudtak megijeszteni, úgy gondoltam hogy tele van tömve gyenge csontváz utánzatokkal, gumidenevérrel, műdrakulával. Hosszas unszolás után sikerült becsalogatni engem a kísértetkastélyba. Meglepetésemre ez a hely nem a - mindenkiben elrejtett - véres, öldöklős vágyakat akarta kielégíteni. Nem. Ezt a helyet kizázólag emberi ijesztgetésre fejlesztették. Valamennyi szobában igazi tragédia történt. Halottat körbeülő család, majd csatatér. Halottakat összeszedő, csontjaikat zörgető csuklyás menet. Mély nyomokat hagyott bennünk ez a része a szörnytúránknak. Akárki tervezte is tudta az utat az emberi lélek fájdalmasabb fel;hez, és kiválóan értett az út össze s vissza járkáltatásához, igazinak rémlő emberekkel nyitotta meg a bűvös  kaput ami a lélek ebbe az elrejtett  felébe vezet. De hogy a virítózöld és csúnyalila szörnyek és a gumidenevérek kedvelői se érezzék magukat elveszve az út hátralevő részében ilyenek szökdöstek elénk. Majdnem belementünk egy szakadékba, és alig tudtuk elkerülni a frontális ütközést egy kardokkal átdöfködött ládával. Ezen a részen mi csak bámultunk magunk elé - ezek a trükkök még csak nem is verdesték a magasra feltolt ingerküszöbünket. A szörnytűránk végeztével leültönk egy padra, úgy gondoltunk megérdemlünk egy kávészünetet. Éhes voltam, úgy igazából. Azt akartam mondani, hogy salátát, tésztát, ebédet, vacsorát, miegymást, de a szám azt mondta: csak egy kávét kérek. A velem szemben ülő pasas pedig két tésztát és egy pohár vizet rendelt. Éppen elcsodálkoztam volna minek neki az a két tészta, de mikor elém tette az egyiket rájöttem: gondolatolvasó. És valóban az volt. Megérezte hogy csendre van szükségem nem az ő társaságára. Némán iddogáltunk, eszegettünk. Majd mégiscsak megszólalt.
- Nem tudom a nevedet! -fakadt ki.
- Sokan vannak így vele. Átmeneti állapot.
- Vagyis? - felvonta a szemöldökét. Olyan volt, mint aki előszőr lát egy halat szülni. El is vigyorodtam a hasonlaton.
- Téged? - igaz, hogy félszavas tőmondatokban beszéltünk, de remekül értettük egymás mondanivalóját.
-  Jackie Chan. - komolyan gondolta. Nem is kérdéses. Ő a híres karateguru, vagy kenguru. Vagy mi.. Hatásszünetet tartott, majd folytatta - Brad.
- Örülök - mondtam.
- Átmeneti állapot - vigyorogta. Ez az én szövegem!
- Trisha.
- Helyes. És most hazamegyek. - Ez lekoptatott! A szó legszorosabb értelmében! Robbanásközeli álltapotba kerültem, majd sikerült higgadtan ezt mondani:
- Jó.
- Hazaviszlek.
- Nem. Egyedül megyek. A vezetési technikádtól egyébként is irtózok.
- Nem mondam hogy kocsival megyünk.
- De én mondtam hogy egyedül megyek.
Ezzel lezártnak tekintettem a témát. Egyedül megyek haza.
Elindultam. Nem egyedül. Sóhajtottam, jelezve hogy mennyire fáraszt. Nem bánta, jött utánam.
Majd észrevettem valamit. Egy mozi hirdette filmjét a reklámsávban: Szenzáció! filmbemutató! 26.-án!  Mentem tovább. Valami eszembe akart jutni.