Fáradt. Hisztis. Álmos. Ez voltam én... Gondoltam elugrok szaunába, ott mindig ki tudtom pihenni magam. Hogy ne csak elhatározás legyen elbotorkáltam oda.
Ahogy beléptem elővett egy ismerős érzés. Szerencsém volt, egyedül voltam. Lekapcsoltam a villanyokat, csak kis fény maradt, gyertyalángnyi. Ez a fényforrás egy falba épített - helyesebben fogalmazba egy falból kiépített - üregben pislákolt. Elővett egy eszméletvesztéshez közeli állapot - ellebegtem a szaunáig és szinte magatehetetlenül rogytam be. Minden porcikámat átjárta a meleg, hulllámszerűen csapodosott bennem. Csend volt, még a saját szívverésem is harangszerűen hangos volt. Mikor már kiizzadtam minden folyékonyat magamból akkor elhatároztam: víz kell! Víz! Kiájultam a szaunából. Sikerült a csobbanóba irányítanom magam. Vízbe érésemkor ezernyi buborék bizsergette a böröm, végigmásztak rajtam majd a víz tetején - ki tudja hova - tűntek? Kibotorkáltam a vízből, minden érzékszervem érzékelt, mindent éreztem. Egybeolvadtam mindennel, mindenütt ott voltam, minen én voltam. Érzékeltem. A talpam alatt hideg volt a csempe. Táncolhatnékom támadt. Eszembe jutott a tegnapi színésznő. A színésznő. Porcelánbaba voltam. Eljátszodtam az életet születéstől a halálig, első pihegő levegővéletől az utolsó leheletig. Sikereket bukásokat. Táncoltam. Éreztem. Én voltam a porcelánbaba. Felgördültek a függönyök. Én voltam a színpadon. Én voltam a közönség is. Csak táncoltam. Az utolsó jelenet - a halál. Nyugalmas, békés halált szántam a babának. Magamnak. Akár egy marionettbábú, úgy csuklottam össze.
Felnyitottam a szemem. Férfiarcot láttam barna szemekkel, finom, mégis erős, erőteljes vonásokkal. Rásimítottam a kezem, és csókot leheltem a szájára. Majd rájöttem: a képzeletem játszott velem. A férfiarcot nem csak képzeltem. Csak azt képzeltem hogy képzelem Eltüntethetetlenül igazi volt. Erre e felismerésre hátrahököltem. Meglehetősen érdekes látványt nyűjthattam - a férfi vigyorgott.
Idegesítően.
- Ezt nem kellett volna. És én még reménykedtem hogy nem csókolsz meg! - rimánkodott. Ideges lettem. Alapvetően nyugodt tipus vagyok, nehéz felidegesíteni. Ő mesterfokon értett hozzá.
- Ccc... ismerd el nem volt olyan rémes! - a pasas válasz helyett pillogtatott összevissza, vonogatta a vállát.
- Javadra legyen mondva szép előadást tartottál. Főleg az tettszett mikor a vámpírok megtámadták a...
- Hogy lehet egy porcelánbaba életét így félreértelmezni?! - egyre jobban dühített a pasas. Idegesített hogy ennyire nem érti, idegesített, hogy kileste legbensőségesebb titkaim, pillanataim. Az is idegesített hogy mindezt olyan ártatlan arccal adta elő mintha nem tudná hogy idegesít. És miért pont vámpírok?
- Leütnélek!
- Kölcsönös. - kívánta viszont.
Abban a pillanatban ezernyi halálnem fordult meg a fejemben az idegesítő tényező számára...
Fél gondolattal arrább berontott egy benga nagy alak és - mintegy kívánságomat teljesítve - hatalmas pofont kevert le titkaim kilesőjének, és így a meglepett idegesítő tényezőből azonosítatlan repülő tárgy lett, amely - sajnos - felém repült. Magamhoztértem a meglepetésből-megrázkódtatásból és a felesleges elemet próbáltam legörgetni magamról, mivel a becsapódás miatt félreértelmezhető pózba tekeredtünk. Ezközben a másik elem - a gyanúsabb - felszívódott. A kevésbé gyanús fogta magát és amolyan semmi sem történt arccal felémfordult és megkérdezte jól vagyok-e. Pozitív válaszomra bólintott  és így szólt:
- Vidámparkba megyünk.
- Mi?
- Igen, mi ketten.
- Nem úgy, mi van?!
- Este van, ilyenkor szép.
- Hülye vagy?
- Te is? Akkor ketten vagyunk. tökéletes.
Na ne. Ez a valaki kész meglepetés. Nem értem a logikáját. Miközben én a kérdőjelekkel voltam elfoglalva kivonszolt és betaszigált a női öltözőbe. Az ajtóba megálltam és nem mozdultam tovább. Erre ezt mondta:
- Én innen tovább nem megyek. Egy férfi aki tartja magát valamire még kényszerből sem megy női öltözőbe - futtatta le a gondolatmenetét. Sóhajtottam.
- Megy innen egyedül is.
Amíg öltözködtem próbáltam megfejteni a pasast. Nem sikerült. Mire kiértem ő már kész volt, indulásra kész. Fizettünk. A kocsijához ment. Nem volt sok kedvem beszállni.
- Na mi lessz már? Ide se tudsz beszállni egyedül? - méltatlankodott.
- Hát persze! A világ legtermészetesebb dolga hogy egy ismeretlen, ráasásul idegesítő egyén kocsijába beülök és vidámparkba megyünk, nem?
- Igen, Hol a baj? Ilyenkor, este a legszebb a vidámpark! - modta, tágra meresztett bociszemei láttán sóhajtottam.
- Reménytelen vagy...
- Elment a kedvem - mondta duzzogósan - Vidámparkba megyünk és kész - mély bariton hangja cirkált a hátamon.
- Minek viszel egyáltalán?
- Megígértem nem?
A fenébe is. Beszálltam és megtapasztalhattam a vezetési taktikáját: kiló hússzal indítsunk, mert úgy keréknyomot hagyunk magunk után. Bele is vertem a fejem mindenbe. Söpörtünk a vidámpark fele. Azon gondolkoztam hogy amióta megharapott valami és elméletileg vámpír vagyok mennyi röhejes és lehetetlen dolog történt velem. Jobban belegondolva azóta fejlettebbek az érzékeim. Talán nem olyan rossz ez a vámpír dolog. Na ne! Ennek a gondolatmenetnek - hál' Istennek!- végetvetett az, hogy százhúszas sebességről nullába váltottunk és szinte katapultáltam a helyemről.
- Normális vagy? - hörrentem.
- Bocs. Mennyünk vidámparkba! - gyermeki mosolyt öltött magára. Lelkesedése átragadt rám is.