Reflexből hajoltam félre - épp hogy sikerült elkerülni a becsapódást. Ami a valamit illeti az ő részéről mindegy, mert teljes lenületből földbe csapódott. Nem nagyon érzékelte, a méreteihez képest - konkrétan a szekrényajtó méretű hátához képest - hamar talpraszökött. Fújhatom a minél nagyobb annál nagyobbat esik elméletet. Villámgyorsan megragadta a karom. Vérben forgó szemek - kiéhezett pillantás, etcetera. Ezek jellemezték röviden a kolosszus méretű csávót, akit csak rengeteg jóindulattal lehetett a társadalmunk tagjának nevezni. Pár másodpercig megkísértett hogy eldobjam ez eszméletem. Szándéka felől akkor bizonyosodhattam meg kétséget kizáróan, mikor nekilátott letépdesni rólam a ruhákat... ilyen körülmények között még eléjulni sem lehet! Teljes erőmből meglendítettem a lábam és alkalmaztam az úgynevezett "legtitkosabb női praktikát - férfiak ellen". Nem csak a férfiak tudnak verekedni, de nem ám! Az adu-ászomtól kétrét görnyedve szánalmasan vinnyogott a földön a benga fickó. Sóhajtottam egyet. Ez nem az én helyem...
 Elsöpörtem a helyszínről mielőtt a széptevőm bosszúra éhesen utánam veti magát...
Színház mellett mentem el. Hatalmas tábla hirdette a mai előadást, a Pipacsok zenés előadását. Miért is ne? Bementem. Nagy tömegre számítottam, de a nagy plakát ellenére is csak a színház fele telt meg. A harmadik sorba szólt a jegyem. Innen kitűnően láttam az elsőként színpadra lépő színész csalódottságát - már megint ilyen kevesen?...  Ekkor a színpadra lépett egy fiatal színésznő. Egész lényéből sugárzott, lüktetett a szerepelni akarás, a vágy hogy értékeset adjon a nézőknek. Pördülős, repulős, zuhanós táncát lélegzetvisszafojtva figyeltem. Magában hordozta mindazt amit érezni lehetett és érezni kellett. Az érzelmek színes-szivárványos kavalkádját - sírásból áthajlott mosolyba, mosolyból derűs, gondtalan kacagásra. Tánca maga volt az élet. Életkedve, odaadása, érezni képessége mindenkit áthatott, a többi szereplő is megélénkült tőle. Miután befejezte játékát távozott a színpadról - dermedt csend maradt utána. Közben új színészek szivárogtak a színpadra kivétel nélkül mindenki olyan akart lenni mint ő. Mikor visszajött örültek a szívek, örültem én is. Majd észrevétlenül elfolydogált az idő, számtalanszor visszatapsolta a közönség, csak azért hogy még egyszer láthassa.
Még a színházi székben ültem bűvősen, babonázottan mikor kinyílt a lakásom ajtaja. Nem értettem mikor kerültem én ide, hogy, de mindenesetre örültem hogy hazaérkeztem. Értékesnek éreztem a színházban eltöltött időt, jobb embernek éreztem magam tőle. Szárnyakat adott ez az előadás és én tudtam élni vele - szivárványon szálltam, angyalszárnyakkal...