Három napot voltam korházan. Sok mindnenen elgondolkoztam, többek között hogy utálom ha az ágyammal szemben van a tükör, de legalább azt láthattam benne, hogy nem vagyok vámpír - mert azoknak ugye nincs tükörképük... Kiderült az is hogy az általam megmenteni kívánt nőszemély meghalt.
A korházból való szabadulásom napján megfogadtam, hogy nem és nem fog érdekelni ez a vámpír-dolog. Ez lehetetlen. Hajtogattam magamban ezt jó sokszor, de egyre kevésbé hittem el, mégis bíztam valami olyasmiben, hogy ezt nem lehet logikusan megmagyarázni tehát nincs. Az is igaz hogy sok dolog van amit nem tudnak a tudósok megmagyarázni, világegyetem, paranormális esetek, túlvilág - ezotéria. Mindig mikor eljutottam a felismerésig lezártam a gondolatmenetet és pakolásztam, készülődtem haza. Az orvosok nehéz szívvel engedtek el, hiszen lehetetlen ennyi idő alatt felgyógyulni a félhalálból...
Hazafele úton senki sehol - kihalt volt az utca. Mindig jó voltam tornából, de a szaltó volt a gyengém. Megpróbálkozok eggyel, miért is ne? Úgy se látja senki. Nekifutok, ugrok, átforulok, landolok. Nem nehéz! Nekiindultam, ugrottam, átfurdulás felénél kinyitottam a szemem - mint egy 10 méterre a földtől. sikerült lábra érkezzek. Megrendülten a könyvtár felé vettem az utat....
Habár megesküdtem hogy nem fogok ebbe a játékba belekeveredni, ez a szaltó azért nem lehetett a véletlen műve...
A könyvtárban kezdésnek jól eltévedtem. Majd ebben a polc-labirintusban ráakadtam egy nőre. A képregények és rajzfilmek jellegzetes figurája. Nagy szemüveg, bekucorodva egy sarokba, könyvvel a kezében. Hát egy próbát megér - gondoltam. Közelíteni kezdtem feléje- mire fel ő húzódott előlem! Amennyit léptem előre ő is annyit lépett - ellentétes irányba. Támadt egy eszement ötletem és a kórházból lenyúlt kekszet meglengettem. Na erre már érdeklődést mutatott. Közröhej... itt játszom egy csodabogárral kekszet lengetek és csodák csodája közeledni kezdett. A keksz elfogyasztása után végigmért és megkérdezte:
- Jól sejtem hogy fekete alsőneműd van?
Kétszeresére nőttek a szemeim és kérdőjelek voltak bennük. Egyrészről azért, mert igaza volt, másrészről női mivolta miatt csodálkoztam... Nagy nehezen bólintottam.... Majd kinyögtem hogy mit akarok.
- Vámpíros könyveket nem tudod hol találok?
Vad mutogatásba kezdett, habart, nem értettem. Látta, hogy reménytelen vagyok tájékozódásban ezért fogta magát, intett hogy kövessem és elsöprött onnan. Színét se láttam. Rohantam utána - vagy nem utána. Kiváló ösztönnel indultam, meg is láttam hamarosan, egy nagy-nagy polc előtt állt. Azon gondolkodtam hogy remélem hajlandó lessz a kijárathoz vezetni különben itt öregszem meg, és alkalmazkodnom kell - át kell álljak a könyvről és polcból álló értendre. Míg ezen tűnődtem ő lázasan keresgélt.
- Az egészet elolvastam, ezen a polcon mind szörnyekről szóló könyvek vannak. Vámpírokat kerestél ugye? Az egész azt írja le hogy félnek a víztől, foghagymától, kereszttől,napfénytől, nincs tükörképük stb... - motyogta. Egyébként nagyon megnyugodtam. A keresztekkel nem volt bajom se előtte se utána, a  fokhagymával is jól boldogultam, a vizet pedig világ életemben imádtam, nem égtem meg a napon, és tükörképem is volt, bár ennek kevésbé tudtam örülni látszott benne sápadt énem, habár javulást mutatott. Az újonnan megismert szerzet hozzáfogogot a mondandójának, amikor épp levegőt készültem venni hogy megkérdezzem hogy hívják. Mintha tudta volna: - Kimirnek hívnak egyébként. Mivel lesüt rólad hogy nem a "hagyományos" vámpírkönyvek érdekelnek van egy, amit általában mindenki elítél, egy agyszüleménynek tartják. Teljesen más dolgokat ír mint a többi vámpíros könyv. - és a kezembe nyomta a türhető vastagságú könyvet. Ezzel pedig otthagyott. Nem volt időm követni és bosszúsan elindultam kijáratot keresni. Egyébként áldottam a szerencsémet hogy összefuttam vele.
Cirka huszonöt perc alatt kitaláltam. Aztán pedig elindultam hazafele. Egy amolyan sznob városnegyeden kellett keresztülmenni. Minden szimertikus, tökéletes, tiszta. Tökéletesen egy magasságúra nyírt fű, mintha csak körömvágó ollóval csinálták volna. Alacsony fehér kerítések, mindenhol egy-egy házörző kutya, esetleg macska. Hamar kiértem a negyedből. Allergiás voltam az ilyenfajta -legyünk egyformák! - életformára. Mindenki más és más, de aki egyszer bekerül az ilyen dolgok vonzásába nem tud kitörni onnan, mágnesként húzza a szimetrikusság elve.
Még sokat bandukoltam mire hazaértem.Otthon ugyanaz a kép fogadott amit vártam. Miden hegyén hátán, összevissza, rendetlenül. Szép az élet. Dedobtam a cuccaimat az előszobában majd egy balrakanyar és le a kanapéra elő a könyvet és olvasás....